2016. július 16.

- El sem hiszem, hogy bulizni megyünk a világ legmenőbb tinédzsereivel – lelkendeztem Joey-nak.

- Pann, fogd már be – válogatott a ruháim közt. – Pontosabban… engem is közéjük sorolsz? Mert akkor megbocsátok a fangörcsöd miatt.

Legjobb barátom kérdőn nézett rám, mire elröhögtem magam. 

- Persze, hogy igen. Már csak az a kérdés, hogy nekem mi keresnivalóm ott?

- Most már komolyan hagyd ezt abba, Dylan meghívott, elmegyünk – zárta rövidre a témát.

Kétségbeesetten mentem közelebb én is a gardróbomhoz. Mit szokás ilyenkor felvenni? Hűha, gratulálok, Panni, ennél antiszociálisabb nem is lehettél volna egész életedben. Jo segítségével végül egy rövid farmer mellett döntöttem, ami megmutatta, hogy talán még nekem is van fenekem, mellé pedig a szülinapomra kapott piros-fehér csíkos pólómat választottam ki. Viszonylag csinos voltam benne, bár nem egy parti-szett, úgy voltam vele, hogy legalább nem fognak megtámadni az utcán. 

- Amúgy hol van a hely? – kérdezte Joey.

- Azt írta Dylan, hogy ez egy pub, a Flashlights névre hallgat, a 18. és a Linda utca sarkán van – böngésztem vissza a beszélgetést.

- Óó, vágom. Egyszer voltunk már ott – bólogatott rúzsozás közben, amitől tiszta piros lett az egész álla. Fintorogva fordult felém, én pedig annyira nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult.

- Basszus, elkenem a sminkem – törölgettem a szemem.

- Örülök, hogy ennyire jól szórakozol a szerencsétlenségemen. 

Jo letörölte magáról a felesleges rúzst, utána pedig el is indultunk végre. Egyetlen barátnőm ragaszkodott ahhoz, hogy ő intézhessen fuvart. Bár nem szeretek feltűnést kelteni, be kell valljam, most az egyszer örültem, hogy nem anya kísér minket a buliba, hanem egy gyönyörű fekete csodajárgány furikáz majd minket.

- Puszi, anya – köszöntem el már az ajtón kívülről.

- Hé, ez nem ér – mordult fel Joey. – Semmi „éjfélre itthon lenni, nincs alkohol, se drogok, ne fogadj el idegenektől semmit…”?

- Tizenhét évig nem volt szociális életem, szerintem anyáék még mindig azt hiszik, hogy nem is egy bárba megyünk, csak valami könyvesboltba – mondtam, mire ösztönösen felröhögött.

A hely modernebb volt, mint gondoltam, mindenhol neon fények világítottak, maga a színvilág pedig lilás-feketés volt. Mire odaértünk, már ketten helyet foglaltak Dylan mellett az asztalnál. 

- Panni, Joey, jó, hogy itt vagytok – köszöntött minket Dyl egy-egy puszival.

- Azta, Sprayberry, egyre izmosabb leszel – szorongatta meg Jo Dylan bicepszét, mire mindenki eleresztett egy kacajt.

- Elvárják tőlem, tudod…

- Még gyúrhatnál rá azért. Szia Joey – szólt ki egy gyönyörű, barna hajú lány az asztal mögül. Jézusom, mit keresek én itt? 

- Szóval, Panni, ők itt Ethan Cutkosky és Brielle Barbusca.

- Örvendek a szerencsének – nyújtotta felém a kezét Ethan, aztán meglepődésemre nem megrázta, hanem adott egy csókot a kézfejemre. Ilyet még csinálnak az emberek?

- Ekat, veszed le a kezed a barátnőmről – oltotta be Jo, és bár tudom, hogy a jó szándék vezérelte, akaratlanul is zavarba jöttem. 

Dylan rendelt mindenkinek egy-egy koktélt, aminek a nevét még sosem hallottam (hát honnan is hallottam volna?), aztán megindult a társalgás.

- Mi van Khylinnal mostanában, Dyl? Ritkán látom – tette fel a kérdést a nagyon szép lány, valami B betűs névvel. Barbara? Nem, de hasonló volt.

- Khy egy fasz – jegyezte meg Ethan, mire majdnem visszaköptem az italom a pohárba.

- Verj a szádra! – oltotta be Joey újra.

- Nem jár ilyen helyekre, azt mondja, kinőtt belőle.

- Sziasztok, srácok, lemaradtam valamiről? – érkezett meg egy hosszú, vörös hajú lány, Emma Kinney. Shameless találkozó? – Áá, úgy tűnik igen – pillant meg. – Szia, Emma vagyok.

- Panni.

- Ja, igeeeen, te vagy a magyar lány! – virul fel az arca.

Mosolyogva bólogattam. Imádom ezeket az élettel teli, boldog lányokat. Megerősítésként Joey-ra néztem, de ő épp akkor röhögött össze valamin Dylannel. Talán jobb barátok, mint gondoltam? 

- Szóval, Dyl, mi újság? Fűzögeted még a szőkeséget? – nem szimpatikus ez a lány. Nagyon nem.

- Senkit nem fűzögetek, Bri – ivott bele az italába.

- Én nem így hallottam.

- Rosszul hallottad – zárta le a beszélgetést. Azonban egyáltalán nem úgy tűnt, hogy undok akart lenni, inkább így próbált meg flörtölni a lánnyal. Brielle pedig állta a tekintetét.

Alig jártam a második koktélom felénél, de már éreztem, hogy a kívülállóságom miatt nem lesz ez egy olyan jó este, mint terveztem. Kétségbeesetten kerestem legjobb barátnőm tekintetét, majd feltűnés nélkül ráncigáltam el a mosdóig.

- Én hazamegyek, Jo – álltam meg a tükör mellett.

- Mi? Mi a baj? Megjött? – húzta el a száját.

- Nem – röhögtem fel kínosan. – Nem érzem itt jól magam, ez nem az én társaságom.

Mondjuk, ez így utólag kimondva elég röhejesen hangzott, tekintve, hogy egyáltalán nincs is semmilyen társaságom, de hát már mindegy.

- Oké, akkor indulunk.

- Ne, te maradj nyugodtan, van nálam elég pénz, majd hívok egy taxit.

- Alapból csak miattad jöttem el, szerinted én élvezem Brielle nyájas hangját hallgatni?

Megkönnyebbülten karoltam át, még így is maradtunk pár másodpercre, aztán együtt kiindultunk.

- Bocsi, srácok, de nekünk indulnunk kell, holnap korán megyek forgatni – mentett ki Joey. Hát létezik nála jobb barátnő a világon?

- Máris mennetek kell? Még nem is tudtam meg rólad semmit – nézett rám szomorúan Emma.

- Sajnálom.

- Kikísérlek titeket – ajánlotta fel Dylan, majd követett minket a fekete járműig. 

- Köszi a meghívást – szóltam oda beszállás előtt.

- Örülök, hogy itt voltatok. Legközelebb hátha tovább tudtok maradni. Aztán majd beszélünk – kacsintott rám, figyelvén, hogy Joey biztosan nem látja. 

Otthon már mindenki aludt, mikor hazaértem, úgyhogy én is csak bevágódtam az ágyamba. 

2016. július 15.

Ki alszik be akkor, mikor Dylan Sprayberry ír neki üzenetet Twitteren? Igen, pontosan, én voltam az. Mindenesetre másnap reggel tízkor visszapötyögtem neki egy gyors választ, aztán lassan ki is kecmeregtem az ágyamból. Hatalmas meglepetésemre apa otthon volt, sőt, ő készítette a reggelit.
- Csokis palacsinta, megfelel? – mosolygott rám a serpenyőtől hátrafordulva.
- Persze. Ma nem kell dolgoznod? – kérdeztem meglepetten.
- Tegnap éjszaka kicsit előrehaladtam, úgyhogy elég később elutaznom.
Bólogatással jeleztem, hogy értettem, majd odasétáltam a konyhapulthoz és elvettem magamnak egy frissen sült palacsintát, hogy kirakjam egy tányérra. Azonban szokásom elfeledkezni arról, hogy valószínűleg ha abban a pillanatban vették ki, akkor még elég forró, így sikeresen megégettem az ujjaim.
- Áú – dobom el magamtól az ételt, majd megnyitottam a csapot és azonnal hideg víz alá raktam.
- Örülök neki, hogy legalább a szerencsétlenségem öröklődött – vicceskedett apa.
- Ha-ha – morogtam a fogaim között.
- Tessék, itt van egy, ez hamarabb készült – rak le elém az asztalra egy palacsintát.
Már éppen nekiestem volna, mikor anya lépett be a konyhába. Apa adott a homlokára egy puszit, majd tovább folytatta a serpenyő forgatásával való próbálkozást.
- Anya, hányra jönnek ma a tanítványaid? – érdeklődtem.
- Délre, aztán pedig egyre.
- Dylanék?
Apa mosolyra húzta a száját, anya arckifejezése viszont hirtelen mintha dühösre váltott volna.
- Ők egyre – mondta nyersen. – Remélem, nem azért kérdezed, mert érdekel az a fiú…
- Nem, anya, nem ezért kérdeztem – na jó, talán ezért is. – És hogyha igen, miért lenne baj? – fakadok ki. Anya sosem volt az a szülő, aki „eltilt” dolgoktól, mindig úgy gondolta, hogy amit nem szabad megtennem, arról bizonyára magam is tudom. Igazából ez be is jött, sosem cigiztem, drogoztam, vagy ezekhez hasonlók.
- Sprayberry egy nagyon rendes srác, de nem hozzád való – húzta össze szemöldökét. – Olyan reflektorfénynek tenne ki, amit senkinek nem kívánnék, nemhogy a saját lányomnak. Ráadásul elég nőcsábász is…
- Oké, anyu, elég – állítottam le. – Apa, ráérsz még megnézni egy filmet?
Apa sóhajtva figyelte anya komor arckifejezését, majd hozzám fordult.
- Persze – bólintott. – Mit nézzünk?
A Hotel Transylvania mellett döntöttünk, majd mire véget ért, apának indulnia is kellett dolgozni. Unottan csoszogtam át a saját szobámba, miközben odaintettem anya tanítványának. Vagyis intettem volna, ha…
- Sabrina? Sabrina Carpenter? – Atyaég, ez hihetetlen, lassan már egy sztáriskolát is alapíthatnánk!
- Biztosan te vagy Emma lánya, szia – köszönt egy kéznyújtással. Hitetlenkedve fogadtam el, majd nem bírtam ki, kibukott belőlem.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint… nem mintha nem örülnék neki vagy valami, csak… - kezdtem magyarázkodni, Sabrina pedig felnevetett.
- Dylan Sprayberry mesélt a helyről tegnap este – ó, hát persze. – Gondoltam, kipróbálnám.
- Sabrina egyelőre csak egy bemutató órára jött – segített ki anya.
Hihetetlen. Ez az egész egyre hihetetlenebb lesz.
Még löktem nekik egy „remélem tetszeni fog a magyar, jó volt találkozni”-t, aztán tényleg helyet foglaltam a laptopom előtt. Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, a Twitter címét ütöttem be, hogy írhassak egy DM-et.
„Sabrina Carpenter, komolyan?! Még titeket se tudtalak feldolgozni. :’D”
Még böngésztem egy darabig Ebayen és Aliexpressen, miután jött a válasz.
„Ó, nagy kár. Pedig már úton vagyunk.”
Ösztönösen elmosolyodtam, és éppen akkor kintről is erőteljes kacajokat hallottam. Ezek szerint lesz egy újabb visszatérő vendégünk.
Olyan félórával később elérkezett a váltás ideje, vagyis Sabrina megy, a két fiú jön. Kimentem a nappaliba, hogy köszönjek és elköszönjek, mikor anya kiküldött ajtót nyitni.
- Sziasztok – vigyorogtam Khylinre és Dylanre. Mindketten sapkát viseltek, utóbbi egy hátrafordított baseballt, előbbi pedig egy halászsapka-fazonút.
- Sabri itt van még?
- Igen – egyébként én is jól vagyok, Dylan, és veled mi újság?
Ahogy beléptünk az ajtón, én (és anya) mintha köddé váltunk volna, úgy megörültek egymásnak ők hárman. Persze, hiszen már legalább tizenkét órája nem találkoztak.
Talán tíz perc telhetett el, mikor rájöttem, hogy nekem ezt nincs kedvem hallgatni, úgyhogy besétáltam az étkezőbe, hogy magamba toljak egy Túró Rudit. Sajnos ez egy magyar készítmény, amit itt, San Franciscóban nem tudunk beszerezni, de ha valamelyikünk hazamegy, mindig visszahoz egy egész kartonnal, mert az egész család odáig van érte.
- Te mit eszel? – lépett be a helyiségbe Dylan.
- Magyar csokiféle – mutattam meg neki. – Kérsz egyet?
- Naná, megkóstolom.
Azzal elővettem egy másik darabot a hűtőből és odanyújtottam neki. Komolyan élvezet volt nézni az arcát, miközben leharapta az első falatot.
- Jó ég, ez nagyon király – torzult el még jobban a feje, mire felnevettem.
- Dylan, te vagy a soros – kiabált ki anya, a fiú pedig lelkesen vitte ki a túrós csoki maradékát Khylinnek.
Én szótlanul visszacammogtam a szobámba, de még menet közben random összemosolyogtunk Dyllel. Így hát pillangókkal teli hasammal borultam rá az ágyra, és vártam, hogy bejöjjön, ha végeznek az órával, hogy beszélgessünk Joey szülinapjáról.
- Szóval… valami ötlet? – kezdte meg a társalgást Khylin.
- Én mostanában sokat agyaltam ezen, igazából – vallottam be, mire a fiúknak felragyogott az arca. – Jo odáig van a húszas évekért, mi lenne, ha visszamennénk kicsit az időben?
- Úúú, 1920 parti – lelkendezett Sprayberry. – Nagyon klassz ötlet.
- Akkor ezt megbeszéltük – csapta össze tenyereit a másik srác. – Na, nekünk muszáj indulnunk, ma éjszakai forgatás van.
- Egy kis spoiler? – néztem könyörgően a fiúkra, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtek.
- Nem, Panni, ezt te sem gondoltad komolyan – vigyorgott rám Dylan.
Szomorúan lehajtottam a fejem, így kísértem ki őket a kapuhoz. Már épp a kocsi ajtaját nyitották ki, mikor Dyl még hátrafordult.
- Holnap amúgy bulizni megyünk egypáran. Nincs kedved jönni?
MEGHÍVOTT. ENGEM. MEGHÍVOTT. DYLAN SPRAYBERRY. BULIZNI. DYLAN SPRAYBERRY MEGHYVOTT BULIZNI.
- De, persze, ha nem zavarok – pirultam bele.
- Dehogy – nevet fel.
- És izé… nagy baj lenne, ha Joey-t is vinném? Eléggé megviselte most a barátságunkat ez a titkolózás…
- Nyugodtan – bólogatott, majd beszállt az autóba és el is hajtottak.
Ez épp az előbb történt, most itt ülök a nappaliban lévő kanapénkon, egészen eddig csak bámultam a plafont és lejátszottam egy csomó lehetséges jelenetet.
Ó, jaj, Joey! Mindjárt ideér. Oké, mennem kell.

2016. július 14.

Hogy mit csináltam ma? A jó nagy semmit. Anya egész nap tanított, apa természetesen nem volt itthon, Joey forgatott, más barátaim meg nincsenek. Nem baj, legalább befejeztem a The 100 első évadát, megnéztem a Hulkot és este kilenc körül leültem a díjátadó gála online közvetítése elé. Már majdnem halálra untam magam a sok ismeretlen youtubertől, mikor megérkezett a vörös szőnyegre a Teen Wolf stábja. Shelley, Tyler, Cody, Khylin és Dylan ment csak el. Igazából maga a ceremónia nem nagyon érdekelt, sokkal szívesebben néztem az extrákat, ahol meginterjúvolták a sztárokat, vagy a benti váróban szórakoztak.
Épp azt lestem, ahogy Sabrina Carpenter beszél az új Disney filmjéről, mikor megérkezett mellé Dylan. Úgy tűnt, jóban vannak, ugyanis a srác lazán átkarolta. Ekkor persze jött a szokásos csevej.
- Csak nincs valami köztetek, fiatalok? – kérdezte a műsorvezető pasi.
- Dehogy, Dyl és én már jó ideje nagyszerű barátok vagyunk, de ennyi az egész – mosolygott Sabrina. Dylan nem mondott semmit, csak belevigyorgott a kamerába. Tudniillik, ha valaki épp annyira hesteg fangirl, mint én, akkor ilyenkor akaratlanul is rájön egy féltékenységi roham. Legszívesebben kikapcsoltam volna a laptopot is, hogy megkíméljem magam mindenféle esetleges látványtól, de nem tettem. Talán mazochista hajlamaim vannak, vagy ki tudja.
Szóval már épp a halál kapujában voltam az unalom miatt, mikor új DM-em érkezett Twitteren. Másolom:
De holnap már találkozunk. :)
Meglepetten olvastam az üzenetet, majd visszakapcsoltam a közvetítésre, ahol már az After parti ment. Dylan Khylinnel és Sabrinával nevetett valamin, de közben ott volt a kezében a telefonja. Mosolyogva pötyögtem vissza neki.
Igen. :)
Szinte azonnal érkezett a válasz, én pedig sunyin figyeltem közben az élő adást a gépemen. Dyl arcán semmilyen érzelmet nem találtam felfedezni, összeröhögött a többiekkel, de nem tudom, hogy mi volt a poén, mert a háttérzajoktól nem lehetett hallani.
:)
Mindössze ennyi állt a DM-ben. Hát, nem csoda, hogy semleges arccal írt vissza nekem, ezzel egyértelműen véget vetett a beszélgetésnek. Nem baj, Panni, eddig is tudtuk, hogy reménytelen eset vagy! Most komolyan… olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer én is felkeltsem valaki érdeklődését?
Egyébként ilyenkor saját magam idegesítem fel, amiért képes vagyok mindenbe beleélni magam, mint valami óvodás gyerek. Szánalmas, hogy azt hittem, majd pont az én barátságomért fognak kapkodni az elismert sztárok. Morogva csoszogtam ki a konyhába, hogy elfogyasszam a Nutellám maradékát, aztán még egy jó nagy adag szotyival is tetéztem. Ha már kövér leszek, legyek pattanásos, gusztustalan arcbőrű is. Ennek így van értelme, nem?
Késő este még a Jane The Virgin előtt ültem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Na, mi újság, barátosném? – szólt bele Joey.
- Megettem egy fél üveg Nutellát és egy zacskó szotyit. Plusz szerintem hivatalosan is a világ legunalmasabb emberévé kellene avanzsálni engem – magyaráztam szarkasztikus lelkesedéssel.
- Ú, akkor izgi napod volt.
- Nem annyira, mint neked. Milyen volt a forgatás? – érdeklődtem.
- Még mindig itt vagyok, de már csak vonszolom magam – sóhajtozott. – De itt van Emma Kenney, akit én amúgy még csak most ismertem meg, de kiderült, hogy nagyon jó fej csaj.
- Emma Kenney… - gondolkodtam hangosan – ő nem az, aki a Shamelessben szerepel?
- De, ő játssza Debbie-t – helyeselt Joey, belőlem pedig kibukott közben egy ásítás. Ösztönösen az órára néztem, mindjárt éjfél.
- Na, további jó szórakozást és munkát, nekem mennem kell aludni – nyújtózkodtam.
- Még alig beszéltünk…
Sajnos mióta Dylan kitalálta, hogy szervezzük meg barátnőm szülinapi buliját, azóta valóban nagyon keveset társalgunk, ugyanis szörnyű titoktartó vagyok, ráadásul ő az egyetlen olyan korombeli, aki közel áll hozzám, így borzasztóan félek, hogy elkotyogom neki, és aztán annyi a meglepetésnek. A gond ezzel csak az, hogy ezt Joey úgy éli meg, mintha legalábbis nem akarnék vele barátkozni többé, és folyamatosan attól fél, hogy eltaszítom magamtól, akkor meg majd eltávolodunk.
- Tudom, de nagyon-nagyon álmos vagyok – mentegetőztem.
- Jó, de holnap átmegyek.
- Ne! – fakadt ki belőlem hirtelen. Holnap a srácok is jönnek. – Vagyis… jó, de majd este gyere.
- Ooooké… - mondta, azzal pedig kinyomtam rá a mobilt.
Szörnyen éreztem magam, komolyan, remélem ezek után legalább örülni fog a meglepetés bulinak.
Alvás előtt még amolyan rutinként felraktam a telefonom az ágyam melletti töltőre, majd olyan félóra múlva el is nyomott az álom. Ez kitartott kemény két óráig, mígnem a telefonom pittyegésére felébredtem. Köztudott ugyanis, hogy szörnyű alvó vagyok.
Alszol?

2016. július 13.

Átlagos nap.
Komolyan, szinte semmi érdemleges nem történt.
Délután kettőig aludtam a hülye átállás miatt, utána pedig Joey hívott, hogy kísérjem el Tyler Shieldshez, aki csinál róla egy fotósorozatot. Általában nem megyek vele ilyen helyekre, de nagyon izgatottnak tűnt, ráadásul én is nagy rajongója vagyok a fényképész munkáinak.
Szóval négy körül odaértünk, aztán végignéztem, ahogy Tyler különböző kütyüket ad barátnőm kezébe, amikkel aztán furcsábbnál furcsább pózokat vesz fel. Egyébként tök jó volt látni, hogy hogy készül az ilyesmi, csak néha eléggé kínosan éreztem magam. Ott ácsorogtam a sarokban, néha megtartottam Joey egy-egy felesleges ruhadarabját vagy kellékét, a dolgozó emberek pedig folyamatosan kerülgettek.
Hazafelé menet végighallgattam, ahogy arról panaszkodik, hogy miért vagyok ilyen csendes.
- Ugye tudod, hogy elmondhatod nekem?
- Joey, utoljára mondom, nincs semmi bajom – győzködtem. – Még mindig fáradt vagyok, nem tudom, hogy mikor fogom már megszokni az időeltolódást.
Persze mindez hatalmas hazugság volt, mindössze attól féltem, hogy nem bírom majd ki, és kibököm, hogy Dylannel szervezek neki meglepetés szülinapi bulit. Sajnos van annak hátránya is, ha az ember nagyon közel áll a legjobb barátjához. Mindenesetre mire hazaértünk, kellően bűntudatosan szálltam ki a kocsiból, amiért megbántottam őt. Legalábbis valószínűleg most azt hiszi, hogy van egy hatalmas problémám, amit nem mondok el neki. Próbáltam magam meggyőzni, hogy jó ügyért teszem.
Otthon semmi kaja nem fogadott, szóval morcosan készítettem magamnak egy mogyoróvajas kenyeret, aztán beültem a számítógép elé. El kéne kezdenem valami érdemlegeset csinálni, de hát nyár van, nem igaz?
Megnéztem két epizódot a The 100-ból, utána szépen be is esteledett, szóval jött a szokásos menetrend; fürdés, fekvés.
Mikor rávetettem magam az ágyra, jelzett a telefonom, hogy egy DM-et (direct message) kaptam Twitteren.
Nem is használom a twitterem, egyedül azért csináltam, mert itt, Amerikában nagy durranásnak számított, szóval gondoltam így könnyebben szerzek majd magamnak barátokat. Aztán végül nem töröltem le, hogy nyomon követhessem a kedvenc sorozataim frisseit.
Szia, Panni. Nem tudom, hogy él-e még ez a fiókod, de egy próbát megér. Nem tudok menni anyukád holnapi órájára, mert meghívást kaptam egy díjátadóra. Nagyon sajnálom, a következő alkalomkor majd beszélünk.  – Dilspray
Hát, ez sajnálatos. Az egyetlen érdemleges dolog a holnapomban Dylan Sprayberry lett volna. Gyorsan visszaírtam, hogy semmi gond, és hogy majd legközelebb, aztán mérgemben ledobtam magam mellé a telefonomat.
Nem is értem, miért voltam feszült. Jó, igazából igen. Azért, mert ő mégiscsak Dylan Sprayberry, én pedig mégiscsak egy rajongó vagyok, akinek hatalmas szerencséje adatott. Nem reménykedtem abban, hogy majd belém szeret, vagy ilyesmi elcsépelt dolgok, pusztán csak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kezdett el liftezni a gyomrom abban a pillanatban, mikor megláttam őket a házunkban. Meg aztán a szobámban. Joey-t már megszoktam, ő évek óta a legjobb és egyetlen barátnőm, de a két új srác természetesen sokkolt.
Végül úgy döntöttem, hogy ha már ennyire szánalmas vagyok, akkor legalább csináljam jól, úgyhogy megnyitottam a Netflixet és elindítottam a Teen Wolf egyik régebbi epizódját.
Nincs mese, sose fogok szociális életet élni.

2016. július 12.

Te. Édes. Jó. Istenem.
Őrült egy nap.
Szóval minden teljesen átlagosan kezdődött, apa kijött elém a reptérre, majd hazakocsikáztunk. Pontosabban engem kitett otthon, ő pedig ment tovább az irodájába. A házunk elé érkezve azonban egy hatalmas fekete autó és egy biztonsági őt állta az utam.
- Elnézést, beengedne? – Próbáltam bemenni az ajtón mellette.
- Csak lassan a testtel, kislány – állított meg hatalmas kezeivel. – Kihez van szerencsém?
- Jankai Panna vagyok, itt lakom – mondtam teljesen hülyének nézve a hatalmas állatot, aki még mindig nem engedett be.
- Egy pillanat – fordult hátra, majd bekopogott az ajtómon (!!!). Értetlenül álltam még mindig kívül, a kezeim már-már leszakadtak a hatalmas utazótól és a másik táskámtól, mikor kinyitották. Csakhogy nagyon nem anya állt a küszöb másik oldalán.
- Hello, Drake, mi a pálya? – Kérdezte az alak, majd rám vezette tekintetét. Hogy ki volt ő? Nem más, mint maga Khylin Rambo. Természetesen én is nézem a Teen Wolfot, akkor pedig nem tudtam hinni a szememnek.
- Itt egy lány, azt állítja, hogy itt lakik. Egyébként simán kidobtam volna, de mintha említette volna a tanárotok, hogy magyar nevet kell figyelni – sorolta bunkón. Aztán itt kezdett összeállni a kép. Tehát Khylin anya tanítványa. Amikor már majdnem képes voltam felfogni, hogy az egyik kedvenc sorozatom sztárja áll előttem, valaki más is csatlakozott a beszélgetéshez.
- Hé, srácok, Emma azt mondta, hamarosan érkezik a lánya… - lép Khylin mellé Dylan. Igen, az a Dylan. Dylan Sprayberry, minden lány álma, most az én anyukámnál tanul magyarul. Tátott szájjal meredtem az előttem álló fiúkra, és annyira elbambulhattam, hogy a mellettem álló kigyúrt medve gorombán meglökött.
- Mi? Bocs – ráztam meg a fejem. Bizonyára elaludhattam a repülőn, és még nem sikerült felébrednem.
- Azt kérdeztem, hogy segítsek-e bepakolni a cuccokat – nyújtja felém karját Dylan. – Biztosan te vagy Emma lánya, eszméletlen a hasonlóság.
Szerencsére nem igazán vagyok az a típus, aki képtelen megszólalni helyes fiúk társaságában, csakhogy az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a srác nem egyszerűen helyes volt, hanem maga a tökéletesség.
Ezért csak bátortalanul rámosolyogtam, majd előrementem a nappalinkba.
- Panni, végre itthon vagy – tette le anya az egyik füzetet a kezéből, majd odajött hozzám és megölelt.
- Anya, mindössze két hétre mentem el – húzódtam el tőle. – Figyelj csak, valamit elfelejtettél megemlíteni – néztem jelentősen a srácokra, akik vigyorogva integettek oda nekünk az asztaltól.
- Mondtam, hogy új tanítványom van – nézett rám értetlenül. – Sőt, még szerintem azt is mondtam, hogy a végén kiderült, ketten jönnek.
- Nem, én nem igazán erre gondolok – próbáltam magyarázni, de addigra már Khylin is odajött hozzánk.
- Emma, nem igazán értem a feladatot. Most akkor hogy ejtjük ki ezt a szót? – Mutatott rá az egyik lefirkált fordításra, de úgy tűnt, anya nem tudta kiolvasni az írását, ezért ösztönösen kibukott belőlem a segítség.
- Kösz – mosolygott rám, majd hátranézve észrevettem, hogy Dylan is féloldalas vigyorra húzta a száját.
- Panni, nem tudom, mire gondolsz, de nekem vissza kell mennem tanítani – hagyott ott, majd elindult az asztal felé, ahol a többiek ültek. Úgy döntöttem nem hagyom annyiban, ezért szó nélkül követtem. – Segíthetünk valamiben?
- Anya, én csak úgy értettem, hogy nem mondtad el kik ők… - jelentem be mindenki előtt.
- Miért fontos ez? Sosem szoktam bejelenteni, hogy kik jönnek hozzám órákat venni – néz rám értetlenül, én pedig ebben a pillanatban jöttem rá.
- Anyukád nem igazán tudja, hogy mi… - próbált kisegíteni Dylan.
- Igen, most már tudom.
- Miről beszéltek? – Kapkodta a fejét köztünk.
- Anya, nem tartottad furcsának, hogy egy testőr áll a házunk előtt?
- Ez itt San Francisco, itt mindenki testőrrel jár – röhögött fel Khylin.
- Ők Dylan Sprayberry és Khylin Rambo.
- Ó, csak nem egy rajongóval van dolgunk? – Vigyorgott rám Dylan, mire fintorogtam egyet és visszafordulta anyához.
- Igen, tudom – mondta. – Tudom a nevüket.
- Színészek – magyaráztam tovább. – Szerepelnek a Teen Wolfban.
Anya csodálkozva kiáltott fel, a fiúk pedig elismerően bólogattak.
- De miért nem mondtátok el? – Kérdezte anyukám őket.
- Nem igazán szoktunk ezzel dicsekedve járkálni az utcán – nevetett fel újra Khylin.
- Nekem csak az az egy kérdésem van, hogy hogy találtatok ide? – Húztam össze szemöldököm.
- Joey mesélt a magyar óráiról, mi pedig gondoltuk, hogy miért ne, úgyis forgatási szünetünk van – közli Dylan.
Hát persze. Joey. Nyilván, a legjobb barátnőm azt megtudja velem osztani folyamatosan, hogy milyen tampont használ, de azt, hogy beszervezett két sztárt a házunkba heti két alkalomra, azt fölösleges elmondani.
- Akkor én hagylak is titeket – vettem fel a táskáim a földről, majd elindultam befelé a szobámba.
- Szia Panni – köszöntek szinte teljesen egyszerre, meg kell hagyni, nagyon édes akcentussal.
Ahogy beértem a hálómba, egyből ledobtam a cuccaim a földre és bevetettem magam az ágyba. Aztán eszembe jutott a telefonom, úgyhogy szájhúzogálva álltam fel újra, hogy előkeressem. Aztán jöhetett az ismétlés, beborulás az ágyba. Marhára nem érdekelt, hogy Joey mit csinált éppen, azonnal tárcsáztam. Mikor felvette, esélyt sem adva neki, beleordítottam a készülékbe.
- DYLAN ÉS KHYLIN? Mi a fenéért nem szóltál nekem erről?
- Hűha, nyugodj le, kislány, nem gondoltam, hogy így felkapod majd a vizet – lepődött meg rajtam. – Dylannel részt vettünk egy közös fotózáson, így elmeséltem neki, aztán úgy tűnt, hogy őt is érdekli a dolog.
- Ez olyan durva. Mi lesz holnap, besétál Beyoncé, mert jópofának tartja a magyar nyelvet? – Viccelődtem félig komolyan gondolva. Joey-nak viszont egyértelműen tetszett a poénom, mert ösztönösen felnevetett rajta.
- Oké, nézd, nekem most mennem kell valami hülye filmpremierre, majd beszélünk este, oké? – Sóhajtott fel fáradtan.
- Persze. Vigyázz magadra – köszöntem el, majd ki is nyomtam a mobilt.
És ekkor még korántsem ért véget a nap.
Épp a laptopom húztam az ölembe, mikor valaki kopogott az ajtón.
- Gyere – kiáltottam ki.
Legnagyobb meglepetésemre Dylan dugta be az orrát. Ösztönösen körbenéztem, és elszégyelltem magam a szekrényem tetején sorakozó kisállat-gyűjteményem miatt.
- Bocs a zavarásért, már épp menni készültünk, csak beszélgettünk néhány szót anyukáddal, aztán valahogy feljöttél – MI?! – Nyugi, semmi cikis dologról nem beszéltünk, csak mesélte, hogy Joey a legjobb barátod, vele mi is tök jóban vagyunk, aztán arra gondoltam, hogy mivel hamarosan szülinapja lesz, együtt szervezhetnénk neki valami meglepetést.
Már én is ötleteltem ilyesmin, de úgy voltam vele, hogy még van addig egy csomó idő, fölösleges elsietni.
- Csak mert ha igazi meglepetést akarunk neki okozni, akkor nem pontosan a szülinapján kéne, mert arra tuti számít – tette hozzá.
- Igen, ez jó ötlet – ültem fel az ágyamban, majd észrevétlenül megigazítottam kicsit a hajam.
- Akkor esetleg holnapután beszélhetnénk, úgyis jövünk ide hozzátok – javasolta.
- Oké – mosolyogtam rá.
Ezután az első dolog, ami eszembe jutott, hogy hívjam Joey-t és elmeséljem neki a történteket, de utána rájöttem, hogy tulajdonképpen neki akarunk meglepetést okozni, úgyhogy kénytelen voltam magamban tartani.

2016. július 11.

Ez lenne tehát az első naplóbejegyzésem.
Félreértés ne essék, engem nem kötnek le ezek a közhelyes dolgok, de ha már megkaptam a nagyiéktól ezt az ütött-kopott könyvecskét, hát használjam rendesen. Ráadásul úgy tűnt, nagymamának igazán sokat jelentett az, ahogy eljátszottam, hogy tetszik az ajándékuk, így megígértette velem, hogy nem fogom feladni az írását. Egyébként imádom a nagyszüleim, őket sajnos ritkán látom, mert Magyarországon élnek. Bezzeg anya szülei egyből indultak velünk, mikor kitaláltuk, hogy költözünk mi is a nénikémék után.
Mindegy is, a lényeg, hogy itt ülök a reptéren, várom, hogy becsekkolhassak és indulhassak haza. Papa kihozott kocsival, de már elment, így egyedül ücsörgök. Hál’ Istennek találtunk olyan járatot, amivel csak egyszer kell átszállnom, Londonban. Viszont így is majdnem tíz órát utazok majd, plusz a repülő éjfélkor indul, így valamikor délelőtt érek San Franciscoba. Anya nem tud kijönni elém, mert magántanárként (magyar nyelvet tanít) jön hozzá az egyik tanulni vágyó diákja. Bár apát lassan csak szellemként látom a rengeteg utazása miatt, szabaddá tette magát, így nem kell egyedül hazamennem.
Őszintén, régebben ki nem állhattam Magyarországon lakni, a legtöbb ember a világon nem is hallott még róla soha, és az volt az az ország, ahol semmi nem történt. Ahonnan sehogy nem lehetett volna kitörni. Én pedig sosem akartam ezt, világot akartam látni, új embereket megismerni, új dolgokat kitalálni. Bár amikor anya közölte, hogy kiköltözünk mi is, ahogy a nagynénémék, kicsit kiakadtam. Tizenkét éves voltam, minden odakötött, legalább azt megvárhatták volna, hogy elballagjak. Ma már egy cseppet sem bánom, viszont mindig szívesen megyek vissza nagyiékhoz. Ott egy apró faluban laktunk, itt kint viszont San Fransisco egyik legforgalmasabb részén élünk. Éles váltás volt mindannyiunknak, de azt hiszem leginkább anyának, ő nagyon szerette a csendet és a nyugalmat.
Szóval vissza a naplóíráshoz. Az ilyenekbe általában nem a jelenlegi gondolatmeneteket, hanem a nap történéseit szokták leírni, ugye? Na, jó, hát akkor lássuk.
Ma igazából semmi érdemleges nem történt velem, este elbúcsúztam mamától, a kezembe nyomta ezt az üres kötött valamit, majd nagyapával beszálltunk az autóba. Úton voltunk a fővárosi reptérre, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mikor érsz már ide, te nyomi? Megőrülök nélküled – ordíttott bele a telefonba a legjobb barátnőm, Joey. Joey anya első és egyetlen celeb tanítványa volt, aki valamiért úgy döntött, kipróbálná magát a magyar nyelvben. Ne kérdezzétek, hogy miért, én sem értem.
- Még most megyünk a reptérre. Milyen volt az interjú? – Kérdeztem.
- Szörnyű – válaszolta nemes egyszerűséggel. – A pasi folyton arról faggatott, miért nincs pasim. Hé, haver, ha tudnám, lehet, hogy már lenne, nem gondolod?
Hangosan felnevettem, majd elköszöntem barátnőmtől. Egyébként nála furább lánnyal még életemben nem találkoztam, de talán pont ezért annyira szerethető. Egyetlen régebbi magyar barátnőmmel sem tartom már a kapcsolatot, hiszen az ilyen gyerekbarátságokból nem sok vészeli át az ekkora távolságot. Azt hiszem, ezért olyan fontos a számomra Joey. Tizennégy évesek voltunk, mikor megismerkedtünk, azóta kölcsönösen egymás legjobb barátai lettünk, pedig ő aztán azt választhatna spanjának, akit csak akarna. Mindössze néhány hét van köztünk, így különösen gyorsan lettünk nagyon jóban. Soha nem mentem vele egyetlen vörös szőnyeges eseményre sem, azonban néha kifejezetten imádok vele ingyenfodrászhoz és ingyensminkeshez járni anya és a pénztárcám támogatásával. :) (Ígérem, nem lesz több hangulatjel a naplómban, nyugi – várjunk, most tulajdonképpen magam nyugtattam meg? Ennek semmi értelme. Te jó ég, magammal beszélgetek?)
Az előbb mondták be, hogy megkezdhetjük a becsekkolást, úgyhogy én most elteszlek egyetlen drága kis naplóm, holnap újra találkozunk, megyek, beállok a sorba.